Német offenzíva az Ardennekben – Hitler utolsó reménye
Tartalom
- Az 16. december 26-1944-i ardenneki német offenzíva kudarcra volt ítélve. Ennek ellenére sok gondot okozott a szövetségeseknek, és hatalmas katonai erőfeszítésekre kényszerítette őket: az áttörést 28. január 1945-a előtt sikerült kiküszöbölni. A Birodalom vezetője és kancellárja, Adolf Hitler, aki elvált a valóságtól, úgy gondolta, hogy ennek eredményeként lehetséges lesz Antwerpenbe menni, és elvágni a brit 21. hadseregcsoportot, ami arra kényszeríti a briteket, hogy evakuáljanak a kontinensről a „második Dunkerque-be”. ”. A német parancsnokság azonban jól tudta, hogy ez lehetetlen feladat.
- Hozzászólás navigáció
Az 16. december 26-1944-i ardenneki német offenzíva kudarcra volt ítélve. Ennek ellenére sok gondot okozott a szövetségeseknek, és hatalmas katonai erőfeszítésekre kényszerítette őket: az áttörést 28. január 1945-a előtt sikerült kiküszöbölni. A Birodalom vezetője és kancellárja, Adolf Hitler, aki elvált a valóságtól, úgy gondolta, hogy ennek eredményeként lehetséges lesz Antwerpenbe menni, és elvágni a brit 21. hadseregcsoportot, ami arra kényszeríti a briteket, hogy evakuáljanak a kontinensről a „második Dunkerque-be”. ”. A német parancsnokság azonban jól tudta, hogy ez lehetetlen feladat.
Az 1944 júniusában és júliusában Normandiában vívott drámai harcok után a szövetséges erők beléptek a hadműveleti térbe, és gyorsan haladtak előre. Szeptember 15-ig szinte egész Franciaország a szövetségesek kezében volt, Elzász és Lotaringia kivételével. Északról a frontvonal Belgiumon át Oostendétől, Antwerpenen és Maastrichton át Aachenig, majd nagyjából a belga-német és a luxemburgi-német határon, majd délen a Moselle folyón a svájci határig húzódott. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy szeptember közepén a nyugati szövetségesek bekopogtattak a Harmadik Birodalom ősi területeinek ajtaján. De ami a legrosszabb, közvetlen veszélyt jelentettek a rurukra. Németország helyzete reménytelen volt.
Ötlet
Adolf Hitler úgy gondolta, hogy még mindig lehetséges az ellenfelek legyőzése. Természetesen nem abban az értelemben, hogy térdre kényszerítjük őket; Hitler véleménye szerint azonban ilyen veszteségeket lehetett volna okozni nekik, hogy meggyőzzék a szövetségeseket a Németország számára elfogadható békefeltételek megegyezéséről. Úgy vélte, ezért a gyengébb ellenfeleket ki kell iktatni, ilyennek tartotta a briteket és az amerikaiakat. A nyugati szeparatista békének jelentős erőket és eszközöket kellett felszabadítania a keleti védelem megerősítésére. Úgy vélte, ha keleten megsemmisítő lövészárokháborút tud kirobbantani, akkor a német szellem győzni fog a kommunisták felett.
A nyugati szeparatista béke eléréséhez két dolgot kellett tenni. Ezek közül az első a nem szokványos megtorlás eszköze - V-1 repülő bombák és V-2 ballisztikus rakéták, amelyekkel a németek jelentős veszteségeket kívántak okozni a szövetségeseknek a nagyvárosokban, elsősorban Londonban, majd később Antwerpenben és Párizsban. A második próbálkozás sokkal hagyományosabb volt, bár ugyanolyan kockázatos. Ötletének bemutatása érdekében Hitler 16. szeptember 1944-án, szombaton különleges találkozót hívott össze legközelebbi munkatársaival. A jelenlévők között volt Wilhelm Keitel tábornagy, aki a Német Fegyveres Erők Főparancsnoksága - OKW (Oberkommando Wehrmacht) vezetője volt. Elméletileg az OKW-nek három parancsnoksága volt: a szárazföldi erők - OKH (Oberkommando der Heeres), a légierő - az OKL (Oberkommando der Luftwaffe) és a haditengerészet - az OKM (Oberkommando der Kriegsmarine). A gyakorlatban azonban ezeknek az intézményeknek a nagyhatalmú vezetői csak Hitlertől kaptak parancsot, így a Német Fegyveres Erők Legfelsőbb Főparancsnokságának hatalma felettük gyakorlatilag hiányzott. Ezért 1943 óta olyan abnormális helyzet alakult ki, amelyben az OKW-t bízták meg a szövetségesek elleni összes hadművelet vezetésével a nyugati (Franciaország) és a Déli (Olaszország) színházakban, és ezeknek a színházaknak mindegyikének megvolt a saját parancsnoka. Másrészt a Szárazföldi Erők Legfelsőbb Főparancsnokságának főhadiszállása vállalta a felelősséget a keleti frontért.
Az ülésen részt vett a szárazföldi erők vezérkarának főnöke, majd Heinz Guderian vezérezredes. A harmadik aktív magas rangú tábornok a Német Fegyveres Erők Legfelsőbb Főparancsnokságának - WFA (Wehrmachts-Führungsamt) vezérkari főnöke, Alfred Jodl vezérezredes volt. A WFA alkotta az OKW gerincét, benne többnyire operatív egységeivel.
Hitler váratlanul bejelentette döntését: két hónap múlva offenzívát indítanak nyugaton, amelynek célja Antwerpen visszafoglalása és az angol-kanadai csapatok elválasztása az amerikai-francia csapatoktól. A brit 21. hadseregcsoportot bekerítik és Belgiumban az Északi-tenger partjaihoz szorítják. Hitler álma az volt, hogy Nagy-Britanniába menekítse.
Gyakorlatilag esély sem volt egy ilyen offenzíva sikerére. A nyugati fronton a briteknek és az amerikaiaknak 96, többnyire teljes értékű hadosztálya volt, míg a németeknél csak 55, sőt még hiányos is. A németországi folyékony üzemanyag-termelést drasztikusan csökkentették a szövetségesek stratégiai bombázásai, csakúgy, mint a hadianyag-gyártást. 1. szeptember 1939. és 1. szeptember 1944. között a helyrehozhatatlan emberi veszteségek (elöltek, eltűntek, olyan mértékben megcsonkítottak, hogy leszerelni kellett őket) 3 266 686 katona és altiszt, valamint 92 811 tiszt volt.
