Wegener és Pangea
Bár nem ő volt az első, de Frank Bursley Taylor hirdette meg azt az elméletet, amely szerint a kontinensek összekapcsolódnak, ő nevezte el az egyik eredeti kontinenst a Pangeának, és őt tartják a felfedezés megalkotójának. Alfred Wegener meteorológus és sarkkutató a Die Entstehung der Continente und Ozeane című folyóiratban tette közzé ötletét. Mivel Wegener marburgi német volt, az első kiadást 1912-ben nyomtatták németül. Az angol verzió 1915-ben jelent meg. A tudományos világ azonban csak az első világháború vége után, egy bővített kiadás 1920-as megjelenése után kezdett el beszélni erről a koncepcióról.
Ez egy nagyon forradalmi elmélet volt. Eddig a geológusok úgy vélték, hogy a kontinensek mozognak, de függőlegesen. Senki sem akart hallani a vízszintes mozgásokról. És mivel Wegener nem is volt geológus, hanem csak meteorológus, a tudományos közösség dühösen megkérdőjelezte elméletét. A Pangea létezésének tézisét alátámasztó egyik lényeges bizonyíték a két távoli kontinensen talált ősi állatok és növények fosszilis maradványai, amelyek nagyon hasonlóak vagy akár azonosak is. E bizonyítékok megkérdőjelezésére a geológusok azt javasolták, hogy szárazföldi hidak léteznek, ahol szükség volt rájuk. Ezeket (a térképeken) szükség szerint hozták létre, azaz például a Franciaországban és Floridában talált fosszilis lóhipparion maradványainak feldarabolásával. Sajnos nem minden magyarázható hidakkal. Például meg lehetett magyarázni, hogy egy trilobita maradványai (egy feltételezett szárazföldi híd átkelése után) miért vannak Új-Finnország egyik oldalán, és miért nem mentek át a közönséges szárazföldön a szemközti partra. Megszületett a baj, és ugyanazok a sziklaképződmények különböző kontinensek partjain.
Wegener elméletében is voltak hibák és pontatlanságok. Téves volt például azt állítani, hogy Grönland 1,6 km/év sebességgel halad. Hiba volt a skála, mert a kontinensek mozgása stb. esetében évente csak centiméterben lehet sebességről beszélni. Nem fejtette ki, hogyan mozogtak ezek a vidékek: mi mozgatta meg őket, és milyen nyomokat hagyott maga után ez a mozgás. Hipotézise csak 1950-ben nyert széles körű elfogadást, amikor számos felfedezés, például a paleomágnesesség megerősítette a kontinensek sodródásának lehetőségét.
Wegener Berlinben szerzett diplomát, majd testvérével együtt dolgozott egy repülési obszervatóriumban. Ott egy léggömbben végeztek meteorológiai kutatásokat. A repülés a fiatal tudós nagy szenvedélyévé vált. 1906-ban a testvéreknek sikerült felállítaniuk a ballonos repülési világrekordot. 52 órát töltöttek a levegőben, ami 17 órával múlta felül az előző bravúrt.
Ugyanebben az évben Alfred Wegener elindul első expedíciójára Grönlandra.
12 tudóssal, 13 tengerészsel és egy művésszel együtt fedezik fel a jégpartot. Wegener meteorológusként nemcsak a földet kutatja, hanem a felette lévő levegőt is. Ekkor épült meg Grönland első meteorológiai állomása.
A Ludwig Milius-Erichsen sarkkutató és író által vezetett expedíció csaknem két évig tartott. 1907 márciusában Wegener
1908-tól az első világháborúig Wegener a Marburgi Egyetem oktatója volt. Tanítványai különösen nagyra értékelték, hogy a legbonyolultabb témákat és az aktuális kutatások eredményeit is érthetően, érthetően és egyszerűen tudja lefordítani.
Előadásai a meteorológiai tankönyvek alapjává és mércéjévé váltak, amelyek közül az első 1909/1910 fordulóján készült: ().
1912-ben Peter Koch újabb grönlandi útra hívja Alfredet. Wegener elhalasztja a tervezett esküvőt és távozik. Sajnos az út során a jégre esik, és számos sérülés miatt tehetetlennek találja magát, és sok időt kénytelen semmittevéssel tölteni.
Felgyógyulása után négy kutató az emberiség történetében először hibernált Grönland örök jegében, 45 fok alatti hőmérsékleten. A tavasz beköszöntével a csoport expedícióra indul, és először lépi át Grönlandot a legszélesebb pontján. Nagyon nehéz út, fagyhalál és éhség megteszi a hatását. A túléléshez az utolsó lovakat és kutyákat is meg kellett ölniük.
Az első világháború alatt Alfred kétszer volt a fronton, kétszer pedig sebesülten tért vissza, először a karján, majd a nyakán. 1915 óta foglalkozik tudományos munkával.
A háború után a hamburgi Tengerészeti Obszervatórium Elméleti Meteorológiai Tanszékének vezetője lett, ahol könyvet írt. 1924-ben belépett a grazi egyetemre. 1929-ben megkezdte a harmadik grönlandi expedíció előkészületeit, amelynek során nem sokkal 50 éves kora után meghalt.
