Az INF-szerződés virtuális aláírói-2. köt. egy

Sorozatos iráni Soumar manőverező rakéták egy gyártóüzemben.

Jelenleg nincs remény arra, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek egy új szerződésről, amely megtiltja az 500–5500 km-es hatótávolságú szárazföldi rakéták használatát. Ha azonban egy ilyen egyezményt megkötnének, sokkal több országnak kellene aláírnia, mint amennyit 1988-ban a "Megállapodás a közepes hatótávolságú nukleáris erők teljes felszámolásáról" megerősített, közismert nevén INF/INF szerződés. Abban az időben az Egyesült Államok és a Szovjetunió volt. Ilyen rakéták jelenleg a Kínai Népköztársaság, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, az Indiai Köztársaság, a Pakisztáni Iszlám Köztársaság, az Iráni Iszlám Köztársaság, Izrael, a Koreai Köztársaság, a Szaúd Királyság birtokában vannak. Arábia… amit potenciálisan tiltana egy ilyen szerződés.

Az iráni fegyveres erők fegyvervásárlási politikája meglehetősen szokatlan. Ez az ország, amely hatalmas mennyiségű kőolaj-exportőr (2018-ban a világ hetedik legnagyobb termelője), elméletileg megengedheti magának a legfejlettebb fegyverek vásárlását, akárcsak a Perzsa-öböl többi országa, és a közelmúltban például Líbia és Venezuela. Ráadásul Iránnak erős hadseregre van szüksége, mert évtizedek óta konfliktusban áll Szaúd-Arábiával, nagyon agresszív retorikát alkalmaz Izraellel szemben, és maga is az USA ugyanilyen agresszív kijelentéseinek célpontja.

Eközben Irán viszonylag kevés fegyvert vásárol külföldről. Miután az 90-es évek elején nagyszámú viszonylag egyszerű fegyvert rendelt Oroszországból és Kínából, látszólag az iraki háborúban elszenvedett hatalmas felszerelési veszteségek kompenzálására, az Iszlám Köztársaság minimálisra csökkentette a vásárlásokat. Az egészen modern repülőgép-technológia váratlan injekciója volt, hogy 1991-ben több tucat iraki repülőgép repült Iránba a sivatagi vihar idején. A jövőben elsősorban a légvédelmi egységekhez vásároltak felszerelést. Ezek a következők voltak: a szovjet S-200VE rendszerek, az orosz Tori-M1 és végül az S-300PMU-2 és számos radarállomás. A szükségesnél azonban kevesebbet vásároltak, például a legfontosabb ipari központok és katonai létesítmények védelmére. Beruházások történtek kínai hajóelhárító rakétákba és többféle kis rakétahajóba is.

Irán import helyett a függetlenségre helyezte a hangsúlyt, i.e. saját fegyvereik fejlesztéséről és gyártásáról. Az első lépéseket ebbe az irányba a 70-es években Mohammad Reza Pahlavi sah, a modern Irán legtávolabb látó uralkodója tette meg. Az ország iparosodásának, a társadalmi haladásnak és a szekularizációnak azonban nem volt társadalmi támogatottsága, amit az 1979-es iszlám forradalom is bizonyított, amely után a sah vívmányainak nagy részét elherdálták. Ez megnehezítette a hadiipar létrehozását is. Másrészt a forradalom eredményeként a fegyveres erők mellett új belső biztos jelent meg az ilyen munkákra - az Iszlám Forradalmi Gárda, pasdaranok. Ez a formáció a politikailag instabil fegyveres erők egyfajta ellensúlyaként alakult ki, de gyorsan megszilárdult, és saját légierővel, haditengerészettel és rakétaerőkkel párhuzamos erők méretűvé nőtte ki magát.

Egy olyan ország számára, amelynek nem voltak hagyományai a fejlett fegyverek fejlesztésében, ráadásul tudományos és ipari bázisa meglehetősen gyenge, nagy jelentőséggel bír a prioritások helyes megválasztása és a legjobb erők rájuk való összpontosítása, pl. a legjobban képzett személyzet és erőforrások laboratórium és gyártóbázis formájában.

A cirkálórakéták (más néven cirkálórakéták) tervezésében és gyártásában két terület kritikus – a meghajtórendszerek és a kormányberendezések. A sikló klasszikus repülési megoldásokra épülhet, a robbanófej pedig akár nagy kaliberű tüzérségi lövedék vagy légbomba is lehet. Másrészt a korszerű hajtómű hiánya a rakéta rövid hatótávolságát és alacsony megbízhatóságát, a precíz kormányberendezések elérhetetlensége pedig nagyon alacsony pontosságot és a bonyolult repülési útvonal alkalmazásának képtelenségét okozza, ami megnehezíti a rakéta észlelését, ill. elfogni a rakétát.

Ami a kormányberendezést illeti, a cirkáló rakéták esetében más berendezések megoldásai is használhatók. Irán sok évvel ezelőtt a pilóta nélküli légi járművekre összpontosított, a kis taktikai járművektől a nagy hatótávolságú pilóta nélküli légi járművekig. Kezdetben ezek meglehetősen primitív szerkezetek voltak, de fokozatosan és türelmesen fejlesztették őket. Ehhez hasonló külföldi gépekről másolt megoldásokat használtak. Az iráni "kereskedők" ott vásároltak polgári drónokat, ahol csak tudtak, így Izraelben is. Valódi vadászatot is elrendeltek az ilyen típusú felszerelések roncsaira, amelyeket az Irán-barát alakulatok által ellenőrzött területen találtak Szíriában, Libanonban, Irakban, Jemenben... A járművek egy része egyenesen Iránba ment, mert. elsősorban az Egyesült Államok, de valószínűleg Izrael is viszonylag gyakran és mélyen küldött felderítő drónokat az Iszlám Köztársaság területe fölé. Néhányan lezuhantak, másokat légvédelmi rendszerek lőttek le. Az egyik leglátványosabb "csepp" az eddig titkos amerikai Lockheed Martin RQ-170 Sentinel volt, amely 2011 decemberében szinte sértetlenül került a pasdariták kezére. Az irániak amellett, hogy teljesen lemásolják a pilóta nélküli légi járműveket, és másolt megoldásokat alkalmaznak saját fejlesztéseikben, az irániak minden bizonnyal számos alkatrészüket felhasználhatnák a cirkálórakéták építésében. A legfontosabb talán a kormányberendezés volt. Mind a távirányító, mind az inerciális kormányberendezés lehetséges volt a műholdas navigációs vevők jeleinek felhasználásával. Fontosak voltak még a giroszkópos stabilizáló rendszerek, az autopilot berendezések stb.

A "Nase"-t (álcázásban) és a "Nasszert" célozza meg.

A cirkálórakéta-hajtóművek terén bonyolultabb a helyzet. Míg a könnyű rakéták kereskedelmi meghajtórendszereket, még dugattyús hajtóműveket is használhatnak, a modern rakétákhoz bizonyos hajtóművekre van szükség. A rakétahajtóművek tervezésében szerzett tapasztalat, amelyek jellemzően nagy tolóerőt biztosítanak, de rövid élettartamúak, és kiválóan alkalmasak a rakéta általában alacsony hozamú ballisztikai pályára való terelésére, nem sokat segít. A cirkálórakéta ezzel szemben a repülőgéphez hasonlít - a szárny emelésével lapos pályán mozog, sebességét pedig a hajtómű folyamatos működésével kell fenntartani. Egy ilyen motornak kicsinek, könnyűnek és gazdaságosnak kell lennie. A turbósugárhajtóművek optimálisak a nagy hatótávolságú rakétákhoz, míg a turbósugárhajtóművek jobban megfelelnek a nagy sebességű, rövidebb hatótávolságú rakétákhoz. Az iráni tervezőknek nem volt tapasztalatuk ezen a területen, ezért külföldön kellett segítséget keresniük.

Nagyon hasznos lenne, ha az iráni cirkálórakéta-program ilyen vagy olyan célból hozzáférne külföldi szerkezetekhez. Az iráni hírszerzés köztudottan nagyon aktív volt Irakban a Sivatagi vihar vége óta, és szinte biztosan elfogta a lecsapott Tomahawk rakéták maradványait. Úgy tűnik, ezek közül több rakéta "elveszett" az első támadás során, és Irán területére csapódott. Negyedszázaddal később az orosz hajókról a Kaszpi-tengeren 7. október 2015-én szíriai célpontok ellen kilőtt Caliber-NK rakéták közül legalább egy lezuhant és Irán területére zuhant.