Az Unió fél évszázada 2. rész
Fél évszázad az Unióig
A Szojuz-2 és -3 űrrepülőgépek repüléseinek elemzése azt mutatta, hogy mindkét hajó igazolta a hozzájuk fűzött reményeket. Ha az emberi tényező nem bukik el, akkor a repülési terv legfontosabb pontja - a kapcsolatuk - elkészült volna. Ebben a helyzetben meg lehetett próbálni megismételni azt a feladatot, amelyre a 7K-OK űrszondát építették - kölcsönös tesztet, kapcsolatot a pályán és az űrhajósok átmenetét egyik hajóról a másikra a felszínük mentén.
7K-OK – változó szerencsével
Miért járnak az űrhajósok a felszínen? Mindenekelőtt azért, mert így a Hold körül keringő szovjet holdautának a keringőről az expedíciós hajóra és vissza kellett jutnia, és ezt a műveletet a Föld közelében alaposan be kellett gyakorolni. A Szojuz-4 és a Szojuz-5 repülése elemeinek túlnyomó többségében helyesen zajlott - a hajók találkoztak és összekapcsolódtak az első leszállási megközelítéstől. Az átállás során Eliszejev elvesztette a fényképezőgépét, Khrunov pedig belegabalyodott az öltönyök tápkábeleibe, de ez nem befolyásolta a kísérlet általános eredményét.
Sokkal veszélyesebb helyzet állt elő, amikor a Szojuz-5 visszatért a Földre. A POO-rekesz nem vált el a leszállóegységtől, és a hajó csupasz orral kezdett belépni a légkörbe. A nyílás acél-titán váza olvadni kezdett, gumi belső tömítése teljesen összeomlott, és az ablatív pajzs égéséből származó gázok elkezdtek bejutni a leszállóba. A legutolsó pillanatban aktiválódott a redundáns elválasztó rendszer a növekvő hő hatására, és a PAO elhagyása után a leszállóegység megfelelő pozícióba került az invázióhoz és a ballisztikus leszálláshoz.
Volynov szó szerint másodpercekre volt a haláltól. A repülés legvége is messze volt attól, amit lágy leszállásnak szoktak nevezni. Az ejtőernyőnek problémája volt a leszálló jármű stabilizálásával, mivel az a hossztengelye mentén forgott, ami majdnem a kupolája összeomlásához vezetett. Egy erős becsapódás a Föld felszínére számos törést okozott az űrhajós felső állkapcsának foggyökerében. Ezzel befejeződött a 7K-OK repülési kutatás első szakasza.
Ennek elkészítéséhez a tervezett négy helyett tizenhárom hajóra, vagy ahogy akkoriban nevezték, gépekre volt szükség. A feladatok teljesítésének határidejét is többször meghosszabbították, 1967 tavasza helyett csak közel két évvel később készültek el. Ekkorra világossá vált, hogy a verseny az amerikaiakkal a Hold felé teljesen elveszett, a versenyzők sikeresen hajtottak végre ilyen repüléseket, és már sokszor 1966 végéig. Még a teljes legénység életét követelő Apollo-tűz is csak másfél évvel késleltette a programot.
Ebben a helyzetben az emberek azon töprengtek, hogy mit kezdjenek a megmaradt rendben lévő hajókkal. Ősszel (ami azt jelenti, hogy az Apollo 11 legénységének sikeres Holdraszállása után) napi időközönként három Szojuz űrhajót indítottak útjára. Kettőnek (7 és 8) kapcsolódnia kellett volna, a harmadiknak (6) pedig 300-50 m távolságból kellett volna lőnie a manővert. Sajnos kiderült, hogy a Szojuz-8-on az Igla megközelítési rendszere nem működik . . A két hajót eleinte több kilométer választotta el egymástól, majd a távolság 1700 m-re csökkent, de ez ötször több volt, mint amennyit kézzel meg lehetett próbálni megközelíteni. Másrészt a Szojuz-7 legénységének „Ólom” optikai kísérlete (ballisztikus rakéta kilövéseinek észlelése), valamint a „Volcano” kohászati kísérlet (a fémek elektromos hegesztésének tesztelése a Szojuz nyomásmentesített lakóterében) 6 űrhajó) sikeresnek bizonyult.
