Felhatalmazás
A 27 FS Squadronhoz tartozó F-22A Raptor vadászrepülőgép egy AIM-120C AMRAAM rakétát lő ki egy törzsöbölből; Florida, 14. február 2006
A hidegháború idején az Egyesült Államok a levegő-levegő irányított rakéták két fő osztályát fogadta el: a rövid hatótávolságú AIM-9 Sidewindert és a közepes hatótávolságú AIM-7 Sparrow-t. A kivétel az AIM-54 Phoenix nagy hatótávolságú rakéták voltak, amelyek kizárólag F-14 Tomcat haditengerészeti vadászgépekkel vannak felfegyverezve. Az utóbbiak szolgálatból való kivonása után már csak az AIM-9-et felváltó AIM-120 és AIM-7 AMRAAM rakéták maradtak a sorban. A Pentagon több évtizede nem vezetett be új fejlesztéseket a szolgálatba, megelégedett azzal, hogy a Sidewinder rakétákat az AIM-9X Block II verzióra, az AMRAAM rakétákat pedig az AIM-120D verzióra frissítette. Modernizációs potenciáljuk azonban lassan kimerül. Ráadásul a Pentagonban egyre inkább hiányoznak a nagy hatótávolságú rakéták a nagy területű vadászgépek kis csoportjainak kezelésére. Tehát az elmúlt években számos program indult új irányított levegő-levegő rakéták létrehozására, amelyek jelentősen növelik az amerikai vadászgépek harci képességeit.
Az Egyesült Államokban a második világháború befejezése után megkezdték az ellenséges repülőgépek megsemmisítésére szolgáló levegő-levegő rakéták kidolgozását. Abban az időben Dr. William B. McLean fizikus, aki a haditengerészetnél dolgozott, kifejlesztett egy közelségi biztosítékot, amely reagált a hőforrás által keltett infravörös sugárzásra. Felfedezte, hogy ezzel a technológiával rakétát is lehet célozni egy hőforrásként szolgáló célpontra. Ezek a tanulmányok a Sidewinder-1 nevű infravörös (IR - Infra-Red) irányított rakéta prototípusának megalkotásához vezettek.
Sidewinder-1 rövid hatótávolságú levegő-levegő rakétát teszteltek a kaliforniai China Lake-ben; 7. május 1951
A haditengerészet 1952 szeptemberében kezdte meg a rakéta tesztelését. Az első légi célpont repülés közbeni elfogása 11. szeptember 1953-én történt. A következő évben a rakétát az Egyesült Államok Légiereje (USAF) külön tesztelte. A rakéta sorozatváltozata, amelyet az Egyesült Államok haditengerészete AAM-N-7 Sidewinder IA, az Egyesült Államok légiereje GAR-8 néven jelölt, 1956-ban állították hadrendbe. A rakéta hatótávolsága 4-5 km volt, sebessége kb. Ma = 1,7 XNUMX. A gyártást a General Electric és a Philco-Ford bonyolította le, a Raytheon és a General Electric voltak a fő alvállalkozók.
1947-ben a Hughes Aircraft elindította az MX-904 levegő-levegő rakétát. A rakétát félaktív radar-homing (SARH) segítségével irányították a célponthoz, követve a célról visszapattanó hordozórepülőgép által kibocsátott radarsugárzást. Az MX-904 prototípus alapján Hughes kifejlesztette a GAR-1 rakétát SARH irányítási rendszerrel és a GAR-2 rakétát IR típusú rendszerrel. 1956-ban az Egyesült Államok légiereje mindkét típusú rakétát elfogadta. 1963 júniusában az AIM-4A Falcon, illetve az AIM-4B Falcon nevet kapták. A Pentagon által bevezetett új nómenklatúra szerint az AIM (Air-launch Intercept Missile) rövidítésnek a levegő-levegő rakétákat kellett volna jelölnie. 1958-ban Hughes kifejlesztette mindkét rakéta továbbfejlesztett változatait, amelyeket később AIM-4E és AIM-4F Super Falcon (SARH) és AIM-4G Super Falcon (IR) néven neveztek el. 1963-ban egy továbbfejlesztett változatot fogadtak el infravörös irányító rendszerrel, amelyet kifejezetten taktikai vadászgépekhez terveztek, AIM-4D néven. Az AIM-4 hatótávolsága 8-10 km volt, sebessége pedig kb.Ma = 3. Az utolsó Super Falcon rakétákat az F-1988 Delta Dart elfogókkal együtt 106-ban vonultatták le.
A Sidewinder IA rakétákat, amelyeket később AIM-9B Sidewindernek neveztek el, az Egyesült Államok haditengerészete és légiereje használta a vietnami háború alatt. A konfliktus kezdeti szakaszában az amerikai légierő vadászgépei is fel voltak fegyverezve AIM-4D Falcon rakétákkal, de harci képességeik nem voltak kielégítőek. Ennek ellenére az amerikai légierő pilótái F-4D Phanton II vadászgépekben AIM-4D-vel lelőtték öt észak-vietnami MiG vadászgépet. Az AIM-9B Sidewinder rakéta sokkal ígéretesebbnek bizonyult, ami a további fejlesztés kezdetét és a későbbi módosítások elfogadását jelentette: AIM-9C, AIM-9D, AIM-9E, AIM-9G és AIM-9J. Összességében a vietnami műveletek során az amerikai légierő vadászgépei 46 ellenséges repülőgépet lőttek le a Sidewinderből, az amerikai haditengerészet vadászgépei pedig további 34-et.
1976-ban megkezdődött az AIM-9L verzió bevezetése. A korábbi fajtákhoz képest sokkal nagyobb lehetőségei voltak. Ez volt az első Sidewinder rakéta, amely bármilyen irányból képes támadni a célpontokat, akár frontálisan is. A továbbfejlesztett irányítórendszer nemcsak a motor hősugárzását tudta követni, hanem a súrlódástól felmelegedett első törzset és a repülőgép szárnyának bevezető éleit is. A vadászpilótának már nem kellett arra törekednie, hogy az általa üldözött ellenség mögé kerüljön, hogy rakétát indítson. Az AIM-9L robbanófejet kapott WDU-17 / B erősen robbanó szilánkos töltettel (EKO), ami növeli a célba találás valószínűségét. Az AIM-9L hatékonyságát megerősítette a brit pilóták sikere a falklandi és az izraeli pilóták a libanoni háború alatt.
1983-ban megkezdődtek az AIM-9M rakéták szállítása. Ez a verzió a Model L-re épült, de kapott egy infravörös célzórendszert, amely ellenáll a hőzaj-patronoknak, és jobban megkülönbözteti a háttérben repülő célpontokat, valamint egy új rakétahajtóművet, amely kevesebb füstöt tartalmaz. Az AIM-9M volt a Sidewinder utolsó hidegháborús változata. A 90-es évek közepén ezeket a rakétákat az AIM-9M-8 és AIM-9M-9 szabványokra is frissítették, amelyek alapján új elektronikus alkatrészeket kaptak.
1946-ban az Egyesült Államok haditengerészete elindított egy LOSBR (Line-Of-Sight Beam Riding levegő-levegő rakéta) programot. A Douglas Aircraft Company által tervezett és AAM-N-2 Sparrow névre keresztelt rakéta 1954-ben állt szolgálatba. A célpontok manőverezési képessége azonban nagyon korlátozott volt. Ezért Douglas folytatta a kutatást, és felszerelte a rakétát egy félaktív radar-irányító rendszerrel. Az AAM-N-6a Sparrow III névre keresztelt rakéta 1958-ban lépett szolgálatba a haditengerészetnél. Az AAM-N-6b változat új Rocketdyne Mk 38 rakétahajtóművet kapott, ami 35 km-re növelte a repülési hatótávolságot. A lövedék sebessége Ma = 4. 1963-ban az AAM-N-6b AIM-7E Sparrow néven lépett szolgálatba. Ez volt az első amerikai közepes hatótávolságú rakéta, amely a látómezőn túli távolságra is képes volt célokat eltalálni (BVR – Beyond Visual Range).
Az AIM-7E-ket széles körben használták a vietnami háború alatt, de az eredmények nagyon rosszak voltak. A Sparrow rakétákat egyenes légi célpontokra lőtt helyszíni tesztek során hatékonyságukat több mint kielégítőnek ismerték el. Vietnamban azonban nagyon gyakran alkalmazták fürge, manőverezhető vietnami vadászgépek ellen, amelyek általában közepes és alacsony magasságban működtek, ezért gyakran a földön. Harci körülmények között a pilótáknak nagyon nehéz volt megvilágítani a célpontot egy légi radarsugárral a csata során, egészen az ellenség legyőzéséig. Ez szükséges feltétele volt, hogy Sparrow célba találjon. Ha különböző okok miatt a pilótának „el kellene hagynia” a célpontot, akkor ez az indítás pontatlanná válna.
