polgári bányászok
Teherhajó Hel. Fotó: J. Ukleevski
A Nagy Honvédő Háború befejezését követő első évtizedben a haditengerészet fejlődése nagyon lassú folyamat volt. A hajók - sajnos - a háború előtti flotta maradványainak, az amerikai feleslegeknek, a szovjet hatóságok kegyelmének és a part menti régió felszabadítása után a kikötőkben találtaknak a zsákmánya volt. A katonai szolgálatra jelentkezőket civilben is keresték. Ezt a nyomvonalat követték többek között a nagy szerelők építésének mérlegelésekor, min.
A 40-es, 50-es évek fordulóján a lengyel tengerpart védelmének elfogadott előfeltételeiben eldőlt, hogy a taktika tüzérségi és aknaállások kialakítására épül, i.e. part menti tüzérségi ütegek aknamezői, tűzzel védve. Emellett a strandokon három, a zászlóalj és század megerősített területein eltemetett kétéltű dandárnak kellett megküzdenie a várható ellenséges partraszállásokkal. Egyrészt Lengyelország köteles volt megtisztítani a felelősségi körébe tartozó vízterületet a háború alatt elhelyezett aknáktól, másrészt fenn kellett tartania egy, az akkori viszonyokhoz képest meglehetősen nagyméretű aknavető flottillát. a háborús akciók tervezése során olyan egységeket keresett, amelyekre szükség esetén nagyszámú új akna szállítására lesz szükség.
Képességeket keres
16-1946 között 1948 aknavető jelent meg a flottában. 1950-ben már csak 12 darab maradt aknavédelmi feladatokra, ebből 3 nagyobb amerikai konstrukciójú BIMS típusú aknavető és 9 szovjet 253 literes szovjet kivitelű aknavető volt. Viszont nem voltak igazi bányászok, és kicsi az esélye annak, hogy gyorsan megtalálják őket. Igaz, az ORP Błyskawica romboló fedélzetén voltak aknanyomok, valamint háború előtti és szovjet építésű aknavetők, sőt két tengeralattjáró is tudott aknát rakni, de a haditengerészeti egyenruhás döntéshozók nem ilyenek voltak. ról ről.
Egy másik megfontolandó kérdés az volt, hogy a haditengerészetnek békeidőben vagy csak háború esetén volt-e szüksége ilyen osztályú egységekre. Az 40-es, 50-es években a „P” időszakra készült fejlesztési tervek egyike sem rendelkezett a bányászok megvalósításáról. Eközben az 50-es évek első felében meglehetősen gyakran fontolóra vették az ilyen hajók birtoklására vonatkozó projekteket. Ezenkívül a hajógyárakkal folytatott levelezés azt feltételezte, hogy a véglegesen jóváhagyott munkák legkorábban 1954-ben kezdődnek, de általában a műszaki rajzok és leírások elkészítésének szakaszában fejeződnek be.
Ilyen osztályú hajókat a semmiből nem lehetett építeni, ezért más megoldást kellett keresnem. Természetesen a legegyszerűbb a megfelelő kereskedelmi hajó újjáépítése volt, ahogy más haditengerészet is gyakran tette. A jelöltek keresése 1951-ben kezdődött, és ez egy szélesebb körű kampány volt, amelynek célja az volt, hogy lerövidítse az utat a különböző osztályú hajók, például vízrajzi és mentőegységek, gáztalanító állomások vagy anyahajók megszerzéséhez. A cikk hősei esetében számítások szerint 2500 tonnát meghaladó vízkiszorítású, egyszerre körülbelül 150-200 perc alatt gyorsan megfordulni képes egységekre lesz szükség. Amikor 1951 júniusában elkészült a kereskedelmi flotta összeírása, már egy esetleges fegyveres konfliktus esetére is találtak jelölteket egy új szerep betöltésére. Az Oksywie 150-200 perces becsült kapacitású hajókat, a Hel és Puck (egyenként 200-250 perc), valamint a Lublin (300-400 perc) hajókat választották a legalkalmasabbnak bányakarámok építésére.
Az elkészített lista kezdete volt a bányászok szükségességéről való gondolkodásnak. A kérdés csak a "Z" alatt volt, vagy békeidőben is? A válasz erre a kérdésre nem egyértelmű, bár a későbbi szervezési intézkedések nem jelentették az ilyen osztályú hajók állandó tulajdonjogát. Az 1951 júniusi hajók fenti listája nem feledkezett meg. Megbeszélést indított bizonyos hajók, uszályok és segédjárművek esetleges lefoglalásáról a haditengerészet szükségleteire.
